Az inzulinrezisztencia pszichológiája

   Bár napjainkban egyre gyakrabban jelentkező egészségügyi probléma az inzulinrezisztencia (IR), még sem a társadalmi viszonyulásban, sem az általános orvoslásban nem honosult meg erre irányulóan egy általánosan alkalmazható, problémafókuszú megközelítés. Tudta, hogy már 2020-ban született tanulmány arra vonatkozóan, hogy világszerte az IR előfordulása a felnőtt népesség 15.5-46.5 %-át érinti (Fahed et al., 2020)? Tudta, hogy a férfiak is lehetnek inzulinrezisztensek, nem csak a nők? Bár leggyakrabban a fogamzóképes nőknél derül fény erre a problémára fogantatásbeli nehézségek kapcsán, a férfiaknál is érdemes odafigyelni az IR fennállásnak a lehetőségére, hiszen esetükben is kezeletlenül hasonló testre és lélekre kiható problémákat okozhat, mint a nőknél. Írásommal szeretnék egy kis tudatosságot ébreszteni olvasóimban a téma iránt a pszichés vonatkozásokat központi szerepbe helyezve, illetve kapaszkodót adni azoknak, akik érintettek.

Szomatikus háttér dióhéjban

   Ahhoz, hogy a pszichés tényezőkre jobban rálássunk, nézzük meg elsőként, hogy a testi működést hogyan befolyásolja. Az IR egy olyan anyagcsere zavar, mely során a szervezet inzulin stimulációra meghibásodott válaszreakciót ad (Freeman & Pennings, 2022). A betegség hátterét tekintve az IR lehet szerzett, öröklött, vagy a kettő kombinációja. Vannak genetikai tényezők, melyek sérülékennyé teszik a személyt az inzulinrezisztenciával szemben (ilyen például a PCOS, az inzulin receptor gén abnormalitása, és egyéb szindrómák), ezért érdemes tisztában lenni azzal, hogy a családban van-e inzulinrezisztens vagy cukorbeteg. Ezen kívül vannak egyéb életmódbeli és környezeti tényezők, melyek felett nagyobb kontrollt tudunk gyakorolni, ezek például az elhízás, az öregedés folyamata, mozgáshiány, táplálkozási problémák, bizonyos gyógyszerek hatása, magas sótartalmú étkezés, magas zsír- és cukortartalmú élelmiszerek túlzott fogyasztás, stb.
   Az inzulinrezisztencia károsítja a májat és az izomszöveteket, így a máj elzsírosodásához, metabolikus szindrómához, II-es típusú cukorbetegséghez, PCOS-hez, elhízáshoz, különböző érrendszeri megbetegedésekhez vezethet. A diagnózist a szakorvos (endokrinológus) cukorterheléses vizsgálatot követően állítja fel, a terápiás módszerek pedig az életmódbeli változtatások kialakítását célozzák meg (cukormentes, szénhidrát-szabályozott étrend, rendszeres és megfelelő mozgás beépítése a hétköznapokba, környezeti ártalmak csökkentése, stb.) szükség esetén gyógyszeres terápiával kiegészítve.
   Az érintettek változatos tüneteket tapasztalhatnak, melyek megnehezítik a hétköznapi életvezetésüket, mint például fáradtság, szapora szívverés, szédülés, koncentrációs zavarok, gyakori hirtelen éhségérzet, alvászavarok, cukros/ gyorsan felszívódó szénhidráttartalmú ételek fogyasztása utáni rosszullét, elhízás és fogyási nehézség, hormonháztartás zavarai (nőknél menstruációs zavar, meddőség, erős szőrnövekedés, hajhullás, pattanások), rossz közérzet, idegesség, szorongás, depresszió, stb.

Pszichológiai háttér

   Pszichológusként és hétköznapi emberként is egyre gyakrabban találkozom és dolgozom érintettekkel, ezeket a tapasztalataimat és a hozzájuk fűződő gondolataimat szeretném megosztani. Elsősorban kiemelném, hogy minden ember egy komplex és egyedi lény, minden egyes folyamatunk mögött számos tényező összjátéka figyelhető meg. Ugyanez vonatkozik az egészségügyi állapotunkra is; együttesen befolyásolja a pszichés jóllétünk, a genetikai hátterünk, a környezeti tényezők, melyeknek ki vagyunk téve, a társadalom és a kisebb szintű közösségek hatása, melyben élünk, a kultúra, a mozgáskultúránk és egészségtudatosságunk, az öngondoskodásunk mértéke, a felhalmozott élettapasztalataink, melyekhez bizonyos érzelmeket társítottunk, és melyek bizonyos döntések meghozatala felé tereltek minket, és még rengeteg minden más is. Amikor megszületik egy diagnózis, annak a hátterében mindig lesznek olyan tényezők, melyek felderítetlenek maradnak, olyanok is, melyek egyértelműen összefüggésbe hozhatóak a problémánkkal, és olyanok is, melyek mélyebb önismereti munkával kerülhetnek a felszínre. Elsőként arra érdemes fókuszálni, hogy az egyértelmű dolgokat helyre tegyük, hogy egy kicsit tehermentesítsük magunkat és megélhessük a sikerélményeket, melyeket ezeknek a megvalósítása kivált belőlünk. Következő lépcsőként, ha már kicsit több a rendelkezésre álló erőforrás, érdemes mélyebben önmagunkba nézni, dolgozni az önismeretünkön, meghozni a döntést, hogy változtatunk azokon a szokásainkon és tulajdonságainkon, melyek nem az érdekeinket szolgálják, és a tartós javulás elérése céljából teszünk is a változtatásért. Mindemellett pedig fontos, hogy ne csak azt lássuk meg, amin változtatni tudunk, hanem annak a felismerésén és elfogadásán is dolgozzunk, amit nem tudunk befolyásolni. A tartós változás elérése mindig hosszadalmas folyamat, legyünk türelmesek és elfogadóak magunkkal. Belefér, ha néha megbotlunk és visszacsúszunk, a lényeg, hogy folytassuk az utunkat előre.

Egyéni megélés a közösségben

   Az emberek egyik alapvető szükséglete, hogy tartozni szeretnének valahova. Szeretünk kapcsolódni másokhoz, szeretjük, ha elfogadnak minket, szeretünk beilleszkedni a közösségekbe. Amikor valaki egy olyan jellegű betegséggel küzd, amelynek látható megnyilvánulásai vannak (akár a megjelenésben, akár viselkedésben), akkor azzal akaratlanul is azt érzi, hogy kilóg a sorból. Gyakori ilyenkor az önostorozás, a szégyen, a személy saját maga felé irányuló elvárásainak megsokszorozása, hogy hogyan tudná fenntartani a látszatot, hogy vele minden rendben, hogyan tudná még akár a rejtett erőforrásait is úgy mozgósítani, hogy a feladatait ugyanolyan minőségben és mennyiségben, elláthassa, mint mindenki más. Hogyan tudna kompenzálni, hogy azt érezhesse, hogy ő így is ugyanolyan jó, mint mások. Gyakori lehet az is, hogy aki valamilyen betegséggel él, a perifériára szorul a közösségeiben. Nincs annyi energiája, hogy hozza a formáját, inkább kimaradozik a találkozókból. Kellemetlennek érzi, hogy a teste extra gondoskodást igényel, és ezt mások előtt elvégezze. Fájdalmas saját korlátaival szembesülnie, ahogyan összeméri viselkedését a többiekével. Inzulinrezisztencia esetében tökéletes példa erre a helyzetre a táplálkozási korlátozások betartása. Az IR-es bizonyos ételeket és italokat nem fogyaszthat, napi többszöri étkezés rendszeresítése mellett beszabályozott, hogy mikor ehet, figyelnie kell a szénhidráttípusokra, be kell illesztenie egy-két extra étkezést, amikor a napirendje ezt lehet, hogy nem teszi lehetővé, tanácsos nemet mondania bizonyos ételekre és italokra társaságban, vagy mondjuk ő lesz az, aki a figyelem központjába kerül az étteremben a kérdéseivel, vagy a telefonján próbálja kiböngészni, hogy az adott ételt fogyaszthatja-e, és ha igen milyen mennyiségben, stb.
   Szerencsére ma már megbomlóban van a szemlélet, mely szerint mindent magunkban kell tartani, mindig erősnek kell lenni, és az érzéseket jó mélyen el kell nyomni. Ma már egyre népszerűbb szakemberhez fordulni a lelki problémákkal is, egyre több pszichológiai kifejezés elterjedt a hétköznapi szóhasználatban, az emberekben társadalmi szinten is elkezdett megjelenni az igény, hogy egyre inkább kapcsolódjanak a belső megéléseikhez. Mindemellett önálló individuumként mindenkinek joga van eldönteni, hogy megosztja-e a környezetével az egészségügyi állapotát, beépíti-e az identitásába a beteg szerepét, társas helyzetekben a saját vagy mások igényeit helyezi-e előbbre, hogyan reagál a számára kellemetlen helyzetekben, stb. Érdemes ezeket és az ehhez hasonló kérdéseket tudatosan megközelítenünk magunkban és megkeresni rá a saját megoldásainkat.

Stressz és pszichiátriai társbetegségek

   A stressz egy olyan állapot, melyben pszichológiai, fiziológiai vagy környezeti behatásra felborul a szervezet egyensúlya (Mehdi et. al., 2023). Az inzulinrezisztens betegek sokszor tapasztalnak depressziós vagy szorongásos tüneteket is, így felmerülhet bennük a kérdés, hogy vajon annyit stresszeltek-e, hogy azzal alakították ki magukban az inzulinrezisztenciát. Erre a kérdésre a nem a legkézenfekvőbb válasz; ha valaki stresszel, attól önmagában még nem lesz inzulinrezisztens. Mint korábban már érintettük, több tényező kölcsönhatásaként alakulnak ki általában az ilyen betegségek. Viszont számos kutatást végeztek már annak céljából, hogy az inzulinrezisztencia és a depresszió, illetve a szorongás kapcsolatát vizsgálják, és általában együttjárást találnak a kutatók. Az együttjárás nem ok-okozati viszonyt jelent, nem kimondható általa egyértelműen, hogy mi okoz mit, hanem arra utalnak ezzel, hogy ahol az egyik van, sokszor ott a másik is kimutatható. Vagyis aki szorong vagy depressziós, annál sok esetben kimutatható az inzulinrezisztencia és fordítva, aki inzulinrezisztens, annál megjelenhetnek depressziós vagy szorongásos tünetek. Egy friss kutatásban megállapították, hogy a depresszió során megélt testi és érzelmi jelenségek egy részét magyarázhatja az inzulinrezisztencia és a szervezet gyulladásos folyamatai (Al-Hakeim et.al., 2023). Az összefüggés kétirányúnak tűnik és a gyulladásos folyamatok közös pontként kiemelhetőek: a szervezet huzamosabb ideig tartó krónikus megterhelése gyulladásos folyamatokat eredményezhet, ami további következményekkel járhat (Mehdi et. al., 2023). Lehet a szervezet terhelése mentális és annak kapcsán a gyulladásos folyamatokon keresztül felborul a testi egyensúly is, a hormonháztartás, az anyagcsere, az emésztés, az immunrendszer, vagy lehet a terhelés fizikai/ környezeti tényezőkből kiinduló, ami a gyulladásos háttérrel megnöveli a mentális betegségek kialakulásának lehetőségét. Ezért ajánlott elsődlegesen az alapvető életmódváltás, az immunrendszer erősítése megfelelő táplálkozással, testmozgással, a káros környezeti ingerek kiiktatásával, hogy a krónikus gyulladás mint közös tényező csökkenthető legyen, hiszen ennek fennmaradása hozzájárul mind az anyagcsere folyamatok, mind az idegrendszeri működés károsodásához. Fulton és kollégái (2022) az elhízásban látnak kulcs tényezőt. A depressziós emberek agyának neurokémiája fel van borulva, ami önmagában is vezethet gyulladásos állapotokhoz, viszont sokan kompenzálják negatív megélésiket, szorongásaikat evéssel, ami előbb-utóbb elhízáshoz vezethet, az anyagcsere felborulásához, és még több gyulladáshoz, tovább rontva a helyzeten. A mozgáshiányos életmód és a cukros, telített zsírsavakat tartalmazó, agyonfinomított élelmiszerek túlzott fogyasztása önmagában is elhízáshoz vezet, felborul a szervezet inzulinválasz készsége, ami az agyi működést is károsítja, ezzel is hozzájárulhat a mentális egészség megborulásához. És arról még szó sem esett, hogy ha valaki evészavarral küzd, testképzavarral, stb. Mivel nehezen szétválaszthatóak a testi és lelki tünetek, érdemes mindegyikkel a megfelelő szakemberhez fordulni segítségért. Az inzulinrezisztencia testi oldalával endokrinológushoz, a lelki oldalával pedig szükség esetén pszichológushoz, egészségpszichológiai szakpszichológushoz vagy klinikai szakpszichológushoz/pszichiáterhez.

A testem az ellenségem?

   Amikor a testünk nem úgy működik, mint ahogyan azt szeretnénk vagy elvárnánk tőle, megjelenhet bennünk egy hibáztató attitűd a testünk és önmagunk felé. Miért nem működik normálisan? Miért pont én jártam így? Egy selejt lennék? Manapság az emberek zöme ahhoz szokott hozzá, hogy a hétköznapi rohanásban elnyomja a szükségleteit, a testének jelzéseit, és csak késleltetve vagy a létfenntartáshoz szükséges minimális módon elégíti ki majd őket. Nincs idő, nincs energia többre, rohanni kell, dolgozni kell, el kell látni a feladatokat, az emberek benne rekednek egy állandó teljesítési körforgásban. Sokan észre sem veszik, hogy ezáltal mennyire kizsigerelik magukat. Magától értetődőnek veszik a testi és lelki egészséget, és elhanyagolják azt, hogy megfelelőképpen gondoskodjanak a szükségleteikről. Eleinte a test ezt eltűri, felélve és átcsoportosítva a saját tartalékait, erőforrásait, azonban huzamosabb idő után ezek az erőforrások kimerülnek. A legtöbben valószínűleg már megtapasztaltuk azt az élményt, amikor egy leterhelő időszak után megbetegszünk, vagy hogy egy kellemetlen tünetekkel járó megbetegedés közepette nem vagyunk se a legenergikusabbak se a legvidámabbak. Ez is azt mutatja, hogy a szervezetünkben a pszichés és az immunológiai folyamatok szorosan hatnak egymásra. Már évtizedek óta ismert fogalom a PNI rendszer (pszicho-neuro-immunológia, később hozzáadták az E, mint endokrinológiát is), melynek elemei kölcsönösen befolyásolják egymás működését. Akut, rövidebb ideig fennálló stressz hatására átmeneti változások mutatkoznak meg a szervezetben, míg a krónikus terhelés kimeríti az erőforrásokat, és nagyobb negatív változásokat hoz létre az immunválaszban (Kiecolt-Glaser et. al., 2002). Gondoljunk úgy a testünkre, mint egy kifinomult jelzőrendszerre. Amikor valamilyen tünetet észlelünk magunkon, az nem más, mint egy jelzés a testünktől, hogy valami olyan hatásnak vagyunk kitéve, amit jó lenne elkerülni, amin jó lenne változtatni. Természetesen nem minden tényező változtatható, viszont ha már néhány területen meg tudjuk támogatni a működésünket (pl. egészségtudatos életmód, társas támasz keresése, segítségkérés, stb.), több energiából fogunk tudni gazdálkodni és javíthatunk az életminőségünkön.

Irodalomjegyzék:

Al-Hakeim, H. K., Al-Naqeeb, T. H., Almulla, A. F., & Maes, M. (2023). The physio-affective phenome of major depression is strongly associated with biomarkers of astroglial and neuronal projection toxicity which in turn are associated with peripheral inflammation, insulin resistance and lowered calcium. Journal of Affective Disorders, 331, 300-312.

Fahed, M., Abou Jaoudeh, M. G., Merhi, S., Mosleh, J. M. B., Ghadieh, R., Al Hayek, S., & El Hayek Fares, J. E. (2020). Evaluation of risk factors for insulin resistance: a cross sectional study among employees at a private university in Lebanon. BMC endocrine disorders, 20, 1-14.

Freeman, A. M., & Pennings, N. (2022). Insulin resistance. In StatPearls [Internet]. StatPearls Publishing.

Fulton, S., Décarie-Spain, L., Fioramonti, X., Guiard, B., & Nakajima, S. (2022). The menace of obesity to depression and anxiety prevalence. Trends in Endocrinology & Metabolism, 33(1), 18-35.

Kiecolt-Glaser, J. K., McGuire, L., Robles, T. F., & Glaser, R. (2002). Psychoneuroimmunology: psychological influences on immune function and health. Journal of consulting and clinical psychology, 70(3), 537.

Mehdi, S., Wani, S. U. D., Krishna, K. L., Kinattingal, N., & Roohi, T. F. (2023). A review on linking stress, depression, and insulin resistance via low-grade chronic inflammation. Biochemistry and Biophysics Reports, 36, 101571.